Nagy rajongója vagyok/vagyunk Fábrynak. Ahogy a Mester szokta volt mondani, "és akkor itt most elveszítettük nézőink/olvasóink 50%-át"... De hát tényleg, és amit mi nagyon csípünk, az Fábrik úr hihetetlen nyelvi humora. Tudja valaki, mi az a száras barhent? Szüleink még azt sem igazán tudják eldönteni, hogy barhend vagy barhent. Fábryhoz minimum magyar-magyar szótár kell, és hát ez egyedülálló a magyar "sztárvilágban". Voltunk egy show felvételén, amin fél órát nyomott olyan humort, ami utána nem került adásba, annyira intellektuális volt (és annyira magányosan röhögtünk a nézőtéren). A Lejtő ördöge és a Vietnámi balzsam alapművek, várjuk a folytatást. Várjuk Aladárt is műsorba, ha már szegény Bubi az örök vadászmezőkön kergeti a macskákat.

De nem is erről akartam írni, hanem a Fábry Cenzúra nélkül c. Gauland Ágnes könyvről, amit tegnap kaptam meg ajándékba. Korábban már láttunk egy pengeváltást Kovács Kristóf és G. Á. között egy TV műsorban, és az én kis egyetlenem már akkor mondta, hogy szerinte ez kamu, hogy ezek így utálják egymást. Elolvasva a könyvet, tényleg az. De zseniális a történet. G.Á. valójában azt írja le, hogyan lehet a bulvármédiát irányítani, hogy írjanak rólunk (ezt persze nem ő csinálja, hanem Kovács Kristóf), miközben maga a könyv is része ennek a stratégiának. Nincs ezzel semmi baj, tudomásul kell venni, hogy a TV már nem az a kategória, ahol bemutatták a munka hőseit, akik 130 százalékon teljesítették a terveket. A TV ugyanolyan árucikk, mint amit a hiperben leveszünk a polcról, és ahogy azt se hisszük el, hogy az X mosópor fehérebbre mos, úgy azt se fogjuk elhinni majd 10 év múlva, hogy mi történik a képernyőn.
Itt egyetlen igazi gond van: Gauland Ágnes nem tud igazán jól írni. A könyvben kétszer "kezdődik el" a Showder története, kétszer lehetünk tanúi annak, hogy kerül át az MTV-ről azt RTL-re, szóval magyarán nincs se rendesen szerkesztve, se frappánsan kivitelezve, mindazonáltal baromira érezhető, hogy a "szerző" a történetet valószínűleg csak Kovács Kristóf céges bulikon elmesélt verziójában ismeri, és ezt bennfentesként próbálja leírni. Tehát a szerzőnek valószínűleg ez az első és egyben utolsó könyve, de arról se vagyok meggyőződve, hogy ezek után bármilyen stábban beavatott lehet a helyi kulisszatitkokba. Ez legyen az ő problémája, de az valószínű, hogy ezzel a könyvvel ő egy stróman a zseniálisan felépített bizniszben. Érdeklődéssel várom, hogy mikor jön majd az a pillanat, amikor Kovács Kristóf megteheti (és megteszi), hogy kicsit magyarít a Jay Leno-recepten.