Érdekes megfigyelést tettem a minap az online világban, aminek eredményeképpen oda jutottam, hogy megkérem a külföldön élő magyarokat, ne töltsék az idejüket azzal, hogy hazanéznek, és ránk (tevékenységünkre) emelik fürkész tekintetüket.

Először is, mint tudjuk, az internet olyan kritikának is szabad folyást enged, amiket az egyik ember a másiknak szemtől szemben soha nem mondana el. Lehet így aztán beszólni, kritizálni, okosakat mondani, sőt, akár lehülyézni is a másikat.

Másodszor, a közösségi webet sokan olyan eszközként élik meg, ahol a vélemények szabad kifejtésének örve alatt lehet akár beanyázni is, legyen az blogger vagy vállalkozó, lényeg az, hogy utána az anyázás ellen tiltakozó emberkének oda lehessen vágni, hogy bizony, bizony, látszik, hogy micsoda egy balfék, mert még a kritikát sem tűri. (Na de ki a kutya füle kérdezte??? Ki kérte az építő jellegű kritikáját???)

A közösségi webnek épp nem ilyennek kéne lennie, hanem éppen hogy közösségépítőnek. Nem mondom, hogy nincsenek olyan emberek, akik ezt így élik meg, de az is tény, hogy sokan csak az anyázás széles terepét látják benne.

Már korábban is írtam erről, hogy miért szeretek angol blogokat olvasni, és különösen miért szeretek angol kommenteket böngészni. Mert ott nem a nyafkázás meg a fikatúra megy, hanem örülnek, vidulnak, gratulálnak az olvasók. Akinek meg nem tetszik (mert biztosan van ilyen is), az nem rúg bele egy oltári nagyot a bloggerbe, és nem kezd el "hozzászólás" címszó alatt beégetni, kritizálni, pöcsölni. (bocs)

Történt pedig, hogy egy külföldön élő emberke úgy gondolta, hogy jól megmondja nekem a véleményét Twitteren (mint Csöpp_és_Pottynak), hogy micsoda egy szülő is lehetek én, hogy a kisdedet csak kisdednek hívjuk, és nem a nevén, meg hogy bizarr pisi és kaki plüssökről blogolunk, és mindezt összekötjük a szegény sorsú kisdeddel. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy kaptunk korábban olyan kritikát is, hogy miért nevezzük nevén a dedet...)

Először is, még jó, hogy a dedet csak 1. nevén lehet nevezni, 2. dednek lehet nevezni, mert így nincs több észosztási opció, hogy mi, mint rettenetes szülők, milyen módon említjük meg őt a világhálón.

Másodszor, halovány ibolyám sincs, hogy valaki, akit ÉN követek Twitteren, ő nem követ engem, miért érzi küldetésének, hogy rólam akármilyen témában is kritikát kiabáljon a világba. Ebben az esetben ugyanis a kritika arról szól, hogy mindenkinek a tudomására hozza, hogy a másik egy mekkora nagy balfék, nem pedig arról, hogy kvázi négyszemközt megírja neki, hogy "figyelj, szerintem ezt máshogy kéne csinálnod". Olyan ez, mint amikor ott vagyok egy házibulin, tudom, hogy XY csüng a szavaimon, én meg odafordulok hozzá, és fennhangon beégetem.

Kérem tisztelettel, a közösségi web akkor lenne igazi közösségi web, ha a kritikánkat - olyanok felé, akik minket sosem bántottak - nem a többiek előtt, harsányan óbégatva fogalmaznánk meg, hanem barátilag, privát mailben, mert akkor esetleg még barátot is faraghatunk az illetőből a magunk számára.

Az, hogy ez a jelenség MAGYAR, azt már a Csöpp és Potty indulása óta tudom. De az, hogy a magyarok ezt az ordenáré tulajdonságukat külföldön sem tudják levetkőzni, az csak most körvonalazódott a számomra - és ezúton kérek elnézést a kivételektől, legyenek azok a világban bárhol.

A külföldön élő magyarok pedig azért is hagyjanak engem lógva, mert mi kalandvágyból itthon maradtunk. Tessék hazajönni, esetleg vállalkozni, megpróbálkozni vele, hogy hogy is kell itthon jogkövető vállalkozónak lenni, aztán utána lehet beszólogatni másoknak. Szülői szerepünk kritizálását senkitől nem vesszük jó néven, a bizarr plüssökről meg annyit, hogy a zsíros külföldi fizetések és molyfing adók eredőjeként megmaradó diszponábilis jövedelemből lehet juttatni nekünk is, tessenek rendelni, a bevételt a kisded helyes nevelésére fogjuk fordítani!